2015. szeptember 6., vasárnap

Reboot - Négyesben szép az élet

Több mint egy év kihagyás után egy esős szombat délelőtt és két unatkozó fiatalkorú kell ahhoz, hogy úgy döntsünk, ideje újraindítani a közös élményeinket barátaink számára is elérhetővé tévő online naplót. 

Megvan az az érzés, amikor egy átforgolódott éjszaka után arra térsz magadhoz, hogy kint hallhatóan szakad az eső, az egyik gyerek rángatja le rólad a takarót, a másik a szobájából követeli a reggelit. Van úgy hogy hosszú a hét, hosszú a hónap, és ezek után még hosszabb egy ilyen nap. Hogyan töltsük el hát aktívan, kössük le a 4 évnél fiatalabbakat, közben próbáljunk haladni a teendőkkel és mindezt érjük el a felnőttek szanatóriumba juttatása nélkül.

A reggeli első percei nyugodtan telnek, mindkét lókötőt teljesen leköti az előtte lévő tányér tartalmának eltűntetése. Sára gourmand, neki pontos elképzelései vannak arról mi is kerüljön elé az asztalra és ennek hangot is ad: "Neeeem, én babaműzlit kérek". Ezt követően csendben kanalazza míg állatfigurás gabonapehely-darabot lát. Anna ebből a szempontból egyszerűbb lélek. "Az a tiéd amit megeszel" és ennek megfelelően az elé adott felvágottas katonákból annyit gyömöszöl a szájába, amennyit csak képes, aztán mit valami nagyra nőtt pocok pislog, mert a rágáshoz és a lenyeléshez is sok, újabb adag nem fér, most mi legyen? Aztán ahogy telik a pocak mindez átcsap ádáz kajacsatába, melyet csak rövid időszakokra csillapíthat a szülői szigor, kisebb-nagyobb sikerrel.

Ha elég gyorsak és szemfülesek vagyunk, Sárát sikerül még azelőtt útba igazítani, hogy koszos kis tenyerével végigtapogatná az amúgy előrelátásból egyszerű fehérre festett falat. (Hol vannak már azok az idők, amikor a lakás falára szánt festéket színkód alapján kevertettem ki...)

És a nap java még csak most kezdődik. Reggel hét óra, mindkét gyerek tele hassal, tettre készen és mókára éhesen várja, hogy történjen valami.... és fog is történni, ha más nem Ők gondoskodnak róla. Anna rögvest elviharzik az előszobába a cipőiért - szabad lélek a szentem, folyton kifelé vágyik - Sára pedig a dolgozómban lehet, mert felváltva hallom a szintetizátor és a Youtuberól szóló - szerintem borzalmas - "Tompeti" féle gyerekdalok kakofóniáját. Nem sok kell hozzá, hogy csatlakozzon Anna is, aki mindig kész követni nővérét, ha az a tilosban jár...


Hogy mentsem ami menthető, felajánlom, hogy játszhatnak csendben mögöttem, míg én a papírmunkával foglalkozom, persze a korábbi tapasztalatokra alapozva ez inkább elkeseredett és haszntalan próbálkozás, amiről én is tudom, hogy megvalósulásának valószínűsége gyakorlatilag zérus... mert Sára segít. Az Ő olvasatában ez több lépcsőben valósul meg: Előbb alíg észrevehetően közelít a székemhez, közben úgy tesz, mintha nem is érdekelném (Én a szemem sarkából figyelem.) Majd a karfába kapaszkodva halk kuncogással közli, hogy "Az öledbe ülök". Csak így, kijelentő módban. Nem vár rá választ és nincs is lehetőségem válaszolni. Ez már eldőlt, mászik is fel a térdemen. Ha ezzel lezárunna, tkp. ki is egyezhetnénk. "Apu dolgozik. - mondom - csendben ülj és figyelj" Midez jól is van így, körülbelül 3 másodpercig. Amikor is Sári közli, hogy "Hallgassunk zenét!". Ez ellen sem lehet(ne) kifogásom, de Sára a hallgatásba beleérti azt is, hogy közben nézi ahogy jobbik esetben Taylor Davis, esetleg Diana Krall vagy Caro Emerald előad, mert ez esetben legalább a zene mindkettőnk ízlésének megfelelő, rosszabbik esetben azonban azt, hogy váltsunk csatornát, mert ez nem az Ő kedvére való. És ezzel el is esett a munkára való törekvésem utolsó sánca is. Ha épp nem esne, ki is mehetnénk, bár a segítőkészsége és kreativitása ott sem ismer határokat, így hamar eljutunk a szívinfartus, a "kiskorú veszélyeztetése" és egyéb fogalmak tárgykörébe.

Marad tehát a bent. Sára önfeledten tapsol a "Ha jó a kedved..." című gyerekdalhoz, az én lelkesedésem az első 15 strófa után kicsit lankadt, így már-már unottan merendgek. Közben elgurul mellettem a fenyő komód egy gombja - Anna lecsavarta... 2009-ben, mikor a lakásunkat vettük - végtelen izgalommal fáradtam be az egyik nagy műszaki áruházlánchoz megvenni a Kenwood házimozi erősítőt, otthon fenyő hifiállványt, üvegvitrint kapott... Mióta aztán Húgomék is bővültek Bogi babával, ennek a gombjai is gyakran változtatják épp aktuális lokációjukat. Az üvegvitrin és a napi portörlés már rég a múlt ködébe veszett.

Közben Sára alig észrevehetően lekúszott az ölemből és eltűnt. Ez általában vagy azt jelenti, hogy valami harapni való után nézett, kitöltendő a legutolsó és az épp aktuálisan következő étkezés közti űrt, vagy - ami az én szempontomból rosszabb - valami új, és fantasztikus ötlete támadt, miképp folytassuk a napot. Kisvártatva meg is jelenik, kezében egy buborékfújóval és csillogó szemekkel, fültől-fülig érő vigyorral szemez velem.... Lemondó sóhaj, "Rendben, de csak a fürdőben." Sára örömmámorban el, Anna rögtön követi. Azt nem tudja miért, de ha a Nővére így örül valaminek, az Őt is érdekli.

Két perc nyugalom következik. Meggyőződésem, hogy az ember értékrendje alapjaitól épül újra - és újra - valahányszor gyerekkel bővül a család. Dolgok, amelyek addig fontosak voltak, lényegtelenné vállnak - persze akad azért néha visszaesés, mely nálam a most már csak úgy 3-5 havonta jelentkező és 2-3 napig tartó heves XBOX őrületben manifesztálódik - mások, melyeket addig nemhogy nem értékeltünk, de észre sem vettünk, most felbecsülhetetlenek lesznek. Na ilyenek ezek a két percek. Két perc, amíg az ember egyedül lehet a gondolataival. Meglepő, de ennek hossza független a gyermekek épp aktuális tevékenységétől, vagy azért szakad meg, mert csinálnak valamit, vagy azért, mert gyanús, hogy nem...

Szerencsére nem kell izgulni, mert gyors egymás utánban érkeznek előbb Sára, majd Anna is. Elfogyott a fújnivaló, így hát felkerekedek, és a BABA sampon egy részét feláldozom a szórakozás és időmúlatás oltárán. De Sári ezzel nem elégszik meg. "Fújjad!". Így hát fújni kezdem. Rég volt, mikor utoljára a deákvári erkély korlátja mögül a 3. emeletről ilyesmivel múlattam az időt. Valószínűleg ez az oka annak, hogy nem emlékeztem, amikor a buborék kipukkad, az ember szeme-szája telemegy az oldattal. Sárát ez láthatóan nem zavarja, én hamar megunom, így hagyom, folytassa amíg jólesik. Próbálok kiosonni a fürdőből, de ügyetlen vagyok, mindketten a nyomomban, közben az egy másodpercre jutó "Apa" -k száma kezdi meghaladni az egyet.


Délelőtt 11 felé jár az idő, fáradunk, Ők is, mi is lassan átesünk a holtponton. Érdekes, hogy matematikai függvényekkel milyen jól leírható a gyerek és a felnőtt viselkedése is. Anna kezd nyűgösködni, Sára még pörög, bennem a munka sikertelensége felett érzett feszültség helyét lassan átveszi H.P.Baxxter kitartó üvöltése, de a konyhából már határozottan az főzés végét jelzik a beszűrődő illatok, így készülődünk az ebédhez. Az utolsó 10 perc nagy csata, már semmi nem érdekli őket. Se törpapa, se Tompeti, se a szinti. Már mindkettő az ölemben nyűglődik. "Apa az mit csinál..." kérdezi Sári és az oszcilloszkópot mutogatja... keresek egy szerelt kábelt a fiókban, az egyik csatornán megjlenekik a zene ütemére vibráló sugár, a gyerekek megbűvölten nézik. Mire nem jó egy ilyen műszer.


Dél van. Az asztal megteritve, csedben eszegetik a leves, aztán mindkettő megy aludni, mi jövünk. Mi is szó nélkül emelgetjük a kanalat, végül Kati töri meg a csendet: "Hívott Apu, délután jön, az előtetőt lécezitek és cserepezitek.". Jó. Ismét eszembe jutnak a régi idők, a "Szivem leviszed a szemetet" és a "Ha lehet inkább holnap, most fáradt vagyok" jellegű beszélgetések. De jó lenne néha megint olyan fáradtnak lenni. :):) De csak néha.